Tudjátok, a magyar egészségügy olyan, mint egy fura társasjáték: minden egyes lépésnél van egy új szabály, amit nem tudsz, és a végén mindig azt érzed, hogy valahol elrontottad. De ne aggódj, nem te vagy a hibás... Hanem minden más!

Amikor elindulsz az orvoshoz, már ott kezdődik a kihívás, hogy időpontot szerezz. Felhívod a rendelőt, és kb. olyan, mintha lottóznád: „Ha most 5 percen belül nem veszik fel, nyertem egy újabb próbálkozást későbbre.” És, amikor végre sikerül elérni őket, az időpont valahova két hónap múlva kerül. Mire odajutsz, már rég meggyógyultál – vagy legalábbis elfelejtetted, hogy miért mentél.

Amikor végre eljutsz a rendelőbe, a várakozás az igazi élmény. Olyan, mint egy véget nem érő valóságshow. Bemész, és mindenki ott ül, mint egy kifáradt castingra érkezett szereplő: a mama hozza a tízóraiját, a bácsi, aki mindenkit meggyógyít az élettapasztalatával... „Tudja, drága, régen a kamillatea mindent megoldott, ezt igya meg, és ne szedjen annyi gyógyszert!”

A váróteremben van egy fura, kimondatlan hierarchia. Megfigyeltétek? A néni, aki ott ül elöl, ő már valami főnök. Ő mindenkivel beszélget, ő tud mindent, ő ad tanácsokat a sorrendről, mintha ő lenne a váróterem titkos elnöke. „Te kedvesem, te utánam jössz, ugye? Mert én reggel óta itt vagyok, de te se vagy új arc...”

És akkor jön a pillanat, amikor végre szólítanak! A „Naaaagy Erika, jöjjön!” És megindulsz, mintha valami díjat kapnál, de közben azon gondolkodsz: „Most vajon tényleg rám gondoltak? Mert ha elrontottam, visszaküldenek a sor végére!” Ez olyan, mint egy menekülőverseny.

Az orvossal való találkozás pedig egy teljesen más világ. Ő olyan fáradt, hogy már azt se tudja, milyen nap van. „Mit mondott, hol fáj?” Te meg elkezdesz magyarázni: „Hát, a jobb vállam... de amúgy a derekam is... meg a lábam is... de inkább a fejemben érzem.” Mire ő: „Oké, akkor felírok egy gyógyszert, ami mindenre jó. Vagy semmire.”

És persze ott van a recept. Az orvos felír egy gyógyszert, te pedig elmész a gyógyszertárba. És itt jön a csúcspont: bemész, odaadsz mindent, és a gyógyszerész rád néz: „Ez nincs. Vagyis van, de nincs. Jöjjön vissza egy hét múlva. Vagy soha.”

Amikor végre kezedben van a gyógyszer, amit két hétig kerestél, kifizetsz annyit, amennyiből egy kisebb falut is etethetnél, és azt mondják, ez még „kedvezményes”. „Tényleg? Köszönöm! Akkor ezek szerint máskor majd egy vesét is be kell adnom!”

És persze a magyar egészségügy legnagyobb rejtélye: a kórházi ellátás. Belépsz a kórházba, és olyan érzésed van, mintha egy időutazásban lennél. A kórházi ágyak még mindig abból az érából vannak, amikor Kossuth Lajos beszédet mondott. Van az a matrac, ami olyan kemény, hogy ha ráfekszel, azonnal érzed a gerincedet, és azon gondolkodsz: „Ezt hogy fogom túlélni?”

De a legjobb az, amikor azt mondják, hogy „Jó kezekben vagyunk.” Igen, jó kezekben, csak sajnos ezek a kezek egy másik kórházban vannak, mert itt mindenki hiányzik! Minden szobában van egy rejtélyes asszisztens, akit senki sem látott, de mindenki beszél róla. „A Margitka? Hát ő tudja a legjobban, de most nincs itt. Majd jön valamikor.”

Szóval... szingli élet, ugye? Főleg, amikor valami baj van a lakásban, és egy vízvezeték-szerelőre vagy rászorulva. Mert mi történik ilyenkor? Az én esetemben? Egyetlen esélyem arra, hogy végre valaki "megjavítson" – és nem, nem így értem! – az, hogy egy cső ne működjön, egy mosogató elduguljon, vagy épp egy csap folyamatosan szivárogjon.

Tehát jön a vízvezeték-szerelő. Szegény srác, persze, nem csak a vízcsöveken szeretne dolgozni, hanem úgy tűnik, más típusú „problémákat” is szívesen megoldana. „Szóval, mióta vagy egyedül?” kérdi, miközben a mosogatónál matat. Én meg csak állok ott: „Ez most komoly? Nem érzed, hogy éppen egy szerelőt hívtam ki, és nem egy Tinder randira készülök?”

És persze, ő próbálkozik. A szerszámokkal való játék nem csak a csövekhez tartozik – azt hiszi, vicces. „Tudod, mindig van valami, amit meg lehet szerelni...” mondja, és valami sokat sejtető mosoly jelenik meg az arcán. Szinte hallom a fejemben, ahogy a romantikus filmek aláfestő zenéje felcsendül – de ez inkább egy horrorfilm.

A legjobb, hogy ő tényleg azt hiszi, hogy ez működni fog! Mintha a szivárgó csapom valahogy összefüggésbe lenne hozható azzal, hogy „szükségem van egy férfira”. Állítólag az „indítógomb” itt valahol van – de nem a konyhapulton, haver.

Amúgy is, miért van az, hogy minden szerelő azt hiszi, hogy én úgy élek, mint egy modernkori Rapunzel, akinek szüksége van egy hősre? Nincs szükségem hercegre, aki felmászik a toronyba – inkább egy, aki nem próbálja felhasználni a munkaidőt flörtölésre.

Mindenesetre, végre sikerül befejeznie a munkát. Végigment az összes sztereotip „mindent tudó férfi” poénon, mintha a „meg tudom javítani az életed” nem csak a csapra vonatkozna. Kifizetem, és akkor jön a „kedves mosoly”. Tudjátok, az a mosoly, ami azt mondja: „Talán nem csak a csap volt, amit meg kellett volna oldanom...”

De hát nem történt meg. És miért? Mert én egy erős, független nő vagyok, aki egyedül is elboldogul. Vagy legalábbis addig, amíg valami újra el nem romlik. Mondjuk, lehet, legközelebb csak YouTube-on keresek segítséget – legalább ott nincs szemtől szemben az a "hé, lány, nézz rám!" pillantás.